Egy évvel ezelőtt hunyt el Édesapám, ami iszonyatos nagy megdöbbenéssel és fájdalommal töltött el engem és a családomat. :( Édesanyám állapota miatt, senki nem volt felkészülve erre. Nehéz volt ez az egy év, és most újabb szomorú hír az oka, hogy megint "tollat ragadtam" ebben a témában.
Még nagyon friss a szomorúságom, hiszen még csak 5 napja, hogy Anyukám most újra együtt van élete párjával, de érzem, hogy ki kell adjam magamból a fájdalmat. Ez az írás is csak terápiás jelleggel íródik.
Az elmúlt 1 évben elég sok teher nehezedett ránk a testvéremmel. A közszféra nyomására kénytelenek voltunk elindítani a gyámság alá helyezést (mivel nem volt közjegyző előtt aláírt meghatalmazásunk), mert enélkül nagyon körülményesen és nehezen tudtunk bármit is intézni. Mivel a nővérem helyben lakott, ő vállalta a gondnoki feladatok ellátását. Kb. 1 évbe telt mindennek az elintézése (a bürokrácia malmai lassan őrölnek), mire végre a kezünkben tudhattuk a jogerős határozatot. :(
Édesanyám kapott helyet az egyik helyi idősek otthonában és a szükséges orvosi papírok elintézése után, egy betegszállító taxival beköltöztettük oda. Nagyon kedvesen fogadtak bennünket, és mindenben segítőkészek voltak az ápolók. Anyukám állapota sajnos eléggé leromlott a kórházi lét alatt, és szegénykém, nem is tudta, hogy mi történik vele.
Hálásak vagyunk az otthon dolgozóinak, mert a gondos és odaadó ápolásnak köszönhetően (a 70-es évekbeli körülmények ellenére!) majd 1 évig jobban volt és fizikailag is egy kicsit megerősödött Anyukánk. Testvérem hetente többször is meglátogatta, megetette, megszeretgette, én szinte minden hétvégén ott voltam nála. Sajnos beszélgetni nem sokat tudtunk, hiszen nem értettem amit mond, de minden szeretetemmel azon voltam, hogy addig amíg ott vagyok, jobban érezze magát. A testvérei sem hagyták magára, ők is gyakran elmentek hozzá, és amit csak tudtak, megtettek érte.
Nehéz időszak volt ez az életünkben, hiszen igaz, hogy jobb állapotban volt Édesanyánk, de mégis elszomorító volt megélni ezt az egészet. Nem egyszer könnyezve hagytam az otthonban őt, mert nyomasztó volt látni, hogy a mi életerős, agilis, talpraesett Anyukánkkal mit tett a betegsége. Nehéz volt végignézni, hogy az az ember, aki mindent megtett értünk, és bármikor számíthattunk rá, a szemünk előtt épült le. Nem kívánom senkinek. :(
És akkor 1 évvel és 1 hónappal az Édesapánk halála után kaptam a telefonhívást a testvéremtől az esti órákban (a fogorvosi váróban ülve), hogy a Mama végstádiumban van. Első gondolatom az volt, hogy másnap hajnalban átmegyek hozzá. Aztán, jeleztem az egyik barátnőmnek, hogy Anyukám rossz állapotban van, így ő azonnal felajánlotta, hogy elvisz még akkor este. Bekopogtam a fogorvoshoz, hogy elmegyek, majd később egyeztetünk másik időpontot, mert nem akartam húzni az időt, nem is érdekelt már akkor az egész.
Mire hazaértem a barátnőm már várt a kocsiban, összekaptam pár dolgot, és rögtön indultunk is. Egész úton azt kértem a Jóistentől, hogy várjon meg Édesanyám, hogy el tudjak tőle búcsúzni. A barátnőm beszélgetése jó hatással volt rám, egy kicsit nyugodtabban szálltam ki az autóból. Az otthonban már rég vége volt a látogatási időnek, kb. 19,15-re értünk oda, becsöngettem. Egy kicsit tartottam attól, hogy nem engednek be, de elég volt annyit mondanom, hogy telefonáltak, és azonnal nyílt a kapu. Fent az emeleten a nővérkének mondtam, hogy ki vagyok, és kihez jöttem, többet nem is kérdezett és szó nélkül bekísért a szobába. Persze addigra már, újra úrrá lett rajtam a feszültség. Akkor ott kezdett bennem tudatosodni, hogy ez már tényleg a vég, és nem lesz tovább, szörnyű, de mégis hihetetlen volt. A szobában megláttam Édesanyámat, és akkor már elhittem. :(:(:(
Potyogtak a könnyeim, de erőt vettem magamon, hogy el tudjak köszönni tőle, megköszöntem a gyerekeim és az unokám nevében is minden szeretet, amit kaptunk tőle. Ott voltam még egy darabig, nehéz volt otthagyni, nagyon nehéz....
Aznap este a testvéremnél aludtam, és másnap reggel 6,30-kor kaptuk a telefont, hogy Édesanyánk 2019. 04. 24-én hajnalban a mennybe ment, általa újabb Angyal született. Hiába voltunk felkészülve, hiába tudtuk, hogy be fog következni, akkor is, ott abban a pillanatban elmondhatatlanul fájt mind a kettőnknek. Egymás vállán sírtunk a nővéremmel, és igen, igazán most váltunk teljesen felnőtté, most már ketten maradtunk egymásnak, a születési családból. :(
Drága Mamucikánk! Örökké szeretni foglak, soha el nem felejtelek! Köszönöm, hogy megvártál, hogy el tudtam tőled búcsúzni, és volt lehetőségem újra elmondani, mennyire szeretlek. Büszke vagyok arra, hogy Te voltál az Anyukám, és azt kívánom, hogy a világon mindenkinek ilyen anyukája legyen, mert akkor nem háborúznának az emberek. Most már boldogan, fájdalom nélkül lehettek együtt Tatával. Soha el nem múló szeretettel fogok Rád gondolni. ♥
