Ez most egy rendhagyó bejegyzés. Ebből megtudhatod, mi az oka annak, hogy egy jó ideje nem jelentkeztem. Sajnos szomorú események történtek velem, és úgy érzem, ki kell írjam magamból, mert ez gyógyulást hozhat nekem.

Édesanyám 2018. februárjában elesett. Sajnos azóta sem javult az állapota, nem tudott/tud önállóan lábra állni. A műtét jól sikerült, de a meglévő betegségei is súlyosbították a helyzetet. 1 hetes traumatológiai ápolás után már  haza lehetett volna hozni Anyumat, de mivel 24 órás felügyeletet igényelt az állapota (ami változatlan), családon belül nem tudtuk megoldani a gondozását, így maradt a kórházban egy másik osztályon.

Elindítottuk az elhelyezési kérelmet egy otthonba, abban bízva, hogy az ottani gondos ápolásnak köszönhetően sikerül annyira megerősíteni, hogy legalább lábra áll, és egy pár lépést fog tudni tenni. Tudtuk, hogy csak akkor lesz szabad hely, ha valaki "elmegy" onnan. Nem kívántuk senki halálát, de azért imádkoztunk, hogy minél hamarabb  vihessük Anyukámat, hiszen ettől a kórházi osztálytól minden jobb! (Sok beteg, kevés ápoló, azok között is egy páran elég durva hangnemet használnak a betegekkel, aminek szem-és fültanúi voltunk.) Édesapám vállalta volna, hogy ő is beköltözik egy házastársi szobába, hogy ott lehessen Anyukámmal, hiszen majd 55 éves házasok voltak.

Nem volt egyszerű ez az időszak, lelkileg mindenkit megviselt ez a helyzet. Nővérem és Apum minden áldott nap látogatták Anyumat, én minden hétvégére hazautaztam és naponta kétszer mentem a kórházba. Két látogatás között a szüleim lakását tettem rendbe, főztem, takarítottam, segítettem, amiben tudtam. Mindannyian megtettük a tőlünk telhetőt a kórházban is (etettük, itattuk, tornáztattuk, 2-3 lépést "sétáltattuk", úgy hogy közben hárman fogtuk Anyukámat), és mellette is. Amikor nem voltam a városban, minden nap beszéltem Apukámmal, vagy én hívtam, vagy ő hívott engem. Szomorúan számolt be az aznapi helyzetről. Csak akkor volt bizakodó a hangja, amikor hangyányi javulást észlelt Anyukám állapotában. Megviselte a várakozás, és az, amit a kórházban tapasztalt, hogy az élete párja milyen állapotban fekszik egy lepukkant betegágyban (elektromosan emelhető lett volna, de persze nem működött, kész kabaré a fejtámla megemelése és leengedése), gyakran kikötött kézzel (nehogy kirántsa az infúziót a kezéből). 

A család minden tagját megtörték és elszomorították ezek a tapasztalások. Erősnek kellett lennünk, igyekeztünk is mindenhol helyt állni. Testvérem és én munka mellett tettük a dolgunkat a szüleink körül (ráadásul én a felmondási időmet töltöttem, ami plusz nehézség volt számomra), és az otthonunkban. A mindennapi tevékenység közepette, mindig jutott idő a telefonos beszélgetésre, hogy Apukánk ne érezze magát annyira egyedül, persze ez nem pótolhatta szeretett feleségének a hiányát.

Március 22-én egy programom miatt, csak este 8 óra után 9 perccel vettem észre, hogy még nem beszéltem Tatával. Gondoltam, már biztos alszik, így akkor már nem hívtam fel, hanem másnap reggel 6,23-kor csörgettem meg. Nem vette fel, ami még nem nagyon lepett meg, azt hittem a mosdóban van, és mindjárt visszahív. Nem tette, én tovább készültem a napra, és amint beértem a munkahelyemre, újra hívtam. Megint semmi, már kezdtem aggódni.... Hívtam Mama telefonján, azon sem értem el, még egy pár próbálkozásom volt, utána már belém állt az ideg. Mindig attól félt Apukánk, hogy mi lesz vele, ha rosszul lesz, most arra gondoltam, hogy ez következett be. Telefonáltam a nővéremnek, és kértem nézze meg, hogy mi történhetett. Mikor odaért, hívott, és a lehető legrosszabb hírt közölte.... Sajnos nem vettük észre, hogy Édesapánkat sokkal jobban és érzékenyebben viselték meg a történtek, mint ahogyan azt mi gondoltuk (a saját fájdalmunktól nem vettünk észre bizonyos jeleket), és közel két hónappal az otthoni baleset után, tragikus hirtelenséggel világot cserélt március 23-án. :(:(:(

Mindenre számítottam, de erre nem!!!! Hatalmas, mély fájdalmat éreztem, amit még sohasem! Olyan zokogás tört rám a munkahelyen, amilyet én még nem éltem meg. A kolléganőim próbáltak nyugtatgatni, persze kevés sikerrel.... Miután beszélőképes lettem, hívtam a két nagyobbik gyermekemet, akik szintén döbbenten hallgatták a történteket. Intéztem az azonnali hazautazást, közben beszéltem a volt férjemmel is a kisebbik lányom órarendjéről, hogy tudjam mikor végez az iskolában. Pont a városban tartózkodott, és felajánlotta, hogy hazavisz, így az utazás megoldódott, hála neki érte! A lakásban (ahol felnőttem, és ahol Tata elment) találkoztam a nővéremmel és egymás vállán sírtunk még jó ideig, miután valamelyest megnyugodtunk, beszéltem a lányommal is, akit szintén sokkolt a hír. :(

És ezzel egy korszak lezárult... A felnőtté válás újabb lépcsőfokára léptem. Mert hiába élek felelősségteljes életet, gyermek vagyok addig, amíg a szüleim élnek. De most már csak az egyik szülőm él, akiről közösen kell gondoskodnunk a testvéremmel, és mi igyekszünk a lehető legjobb ápolást biztosítani neki.

Ezúton is köszönöm a családnak, a barátoknak a támogató együttérzését. Nélkülük sokkal nehezebb lett volna elviselni ezt a fájdalmat.

Olyan feladatok vártak és várnak ránk, amelyekkel eddig még nem kellett megbirkóznunk. A temetés intézése és az ehhez kapcsolódó lépések, amelyek teljesen idegenek voltak számunkra. A szükséges papírok megkeresése nem okozott nagy gondot, hiszen Tata mindent rendszerezve tartott mappákban, így gyerekjáték volt megtalálni azokat. Sikerült olyan temetést tartani, ami biztos tetszett volna neki, próbáltunk olyan búcsúbeszédet összeállíttatni, amivel méltón tudtunk elköszönni tőle az utolsó útján, szűk család körben....

Aki ezen már keresztülment, az tudja, hogy ezzel még nem ért véget a fájdalmunk. Vár ránk még a ruháinak, dolgainak elrendezése. Bár én nagyon értek ehhez, de most még képtelenek vagyunk rá a testvéremmel. Adunk időt magunknak, hogy csituljanak az érzések....

Drága Tatám! Nagyon jó ember voltál, büszke vagyok arra, hogy Te voltál az Apukám! Kívánom, hogy nyugodj békében és minél hamarabb találj haza! Tudom, hogy most már odaföntről vigyázol ránk és mindig velünk vagy. Egy új Angyal született a haláloddal. A szívünkben örökké élsz, szeretünk. ♥

Ahogy írtam, ez a bejegyzés a lelkem megnyugtatására készült, amivel sikerült egy kicsit enyhítenem a fájdalmamat. :(